Első fiúosztályom híre már szeptemberben eljutott az igazgatóig. Májusra pedig, amikor első osztálykirándulásunkra készültünk, rekordot döntöttünk az egy főre jutó szaktanári intők számában.

– Nem muszáj ottalvósra menni, Blanka – jegyezte meg óvatosan a főnököm –, nehogy baj legyen. Elvonatoznak egyet pénteken valami múzeumba, másnap elmennek moziba, az is épp elég.

De a párhuzamos osztály ottalvóst tervezett! Holmi alibivonatozgatás nem jöhetett szóba. Ritkán lakott területre vonulunk el: Vértes, hosszú gyalogtúra és fapados szállás, a civilizációtól messze.

– De tanárnő! Mit fogunk enni?

– Ez az! Ott még egy nyamvadt Meki sem lesz.

– Majd lövünk mókust!

– Hülyék vagytok! Természetesen bográcsozni fogunk! – zárta rövidre a dilemmát Andris, akit ekkor hallottam először megnyilatkozni közérdekű kérdésben. – Csak bízza rám, tanárnő! Majd én megveszek és elkészítek mindent, a Peti és a Zoli segítségével.

Némi szorongással egyeztem bele a dologba, mert Andris eddig nem bizonyult motiváltnak semmiféle iskolai ügy iránt.

Önkéntes szakácsom hatalmas gurulós bőrönddel érkezett a Déli pályaudvarra. Titokzatos mosollyal simította végig időnként a pakkot, míg elzötyögtünk a MÁV helyközi járataival úti célunkhoz.

– Lábnap, gyúrósok! – rikkantotta jókedvűen, míg osztálytársai fanyalgással tekintettek az előttünk tornyosuló hegyre.

Az esti szabadprogrammal eljött Andrisék ideje. Hamar felszeletelték a hagymát, hullt a porpaprika bőséggel, és a kondérban sercegni kezdett a dunabogdányi hentes híres szalonnája. Andris kimért mozdulatokkal kevergette a zsíron piruló zöldségeket.

– Jöhet a hús! – adta ki a vezényszót, és hamarosan olyan illatok szálltak a tábor felett, hogy még az életunt emósok is előjöttek a faházakból. Jöttek a rapperek, a rockerek, a focisták, a deszkások, majd a már említett gyúrósok is. Leült a tűz köré az osztály. A lángok pirosra festették az arcunkat, és mindenkinek egyszerre indult el a nyálelválasztása, amint Andris tányérba szedte az első adag marhapörköltet.

– Csirke-rizs diéta off! – nevettek a kuktáink, de nem vették rossz néven a testépítők. A kesernyés füstszagba békésen simult bele a vacsora fenséges illata, mi pedig talán először éreztük úgy, hogy egy csapat vagyunk.

Sulyok Blanka