Kitti, meg kell nyugtassalak: a PEOPLE TEAM történetében még egyetlen szülőt sem kellett azzal felhívnunk, hogy „elnézést kérünk, a gyermekét felfalták a táborban élő pókok”.

Tudom, hogy ez most neked nem tűnik viccesnek, de szeretném, ha nem tépnéd össze azonnal a levelemet, és elolvasnád, amit írtam neked. Az arachnofóbia egyáltalán nem ritka, főként a fiatal lányok körében. Köztudomású, hogy a fiúk jobban szeretik fogdosni a különböző nyolclábú és egyéb ízeltlábú élőlényeket, míg ezek a lányokból inkább sikítozást és székre ugrálást váltanak ki.

Szeretnék elmesélni egy történetet… Tanulságos lehet. Ha a végén úgy érzed, hogy mégsem tudtam segíteni, akkor csak ölelj meg – én még arra is jó vagyok, hogy együtt féljek veled a pókoktól.

Körülbelül öt éve történt az eset. Az akkor tízéves Andrist a szülei a tudóstáborba íratták be. Úgy gondolták, hogy a természet és néhány kedves állat megismerése jó hatással lesz a mindentől félő fiukra.

A dolog először nem alakult anya és apa várakozásának megfelelően. Tudod, milyenek a fiúk! Azonnal megérzik, ha valamelyik társuk bizonytalan vagy tart valamitől, és máris elindul az ugratás. Ez először jó heccnek tűnhet, azonban mindennek ára van, ahogy mondani szokták.

Esetünkben szerencsére a történet jól végződött. De ne ugorjunk ennyire előre. A srácoknak a szobában azonnal feltűnt, hogy Andris majrézik, és viszolyogva bámulja a sarokban lakó hálószövőt. A többiek rögtön meglovagolták a lehetőséget, és elkezdték ugratni Andrist. Szegény összegörnyedve ült az ágyán; azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna el ebbe a táborba.

Ekkor léptem én a képbe. Szépen belopództam mellé, és egy üzenettel a fülem alatt vártam, hogy felfedezzen. Andris először nem is akart hozzám érni, mert hát milyen ciki már egy Nyunyókát fogdosni, viszont amikor látta, hogy másoknál is előbukkantak a táskákból az alvópajtások, komolyan szemügyre vett. Aztán megtalálta a fülemhez tűzött cetlit: „Keresd meg Kristófot!”

Kristóf a tudóstábor egyik tanára volt. Andris megkereste, átnyújtotta neki a levelet, meg engem is. Kristóf elmosolyodott, engem visszaadott Andrisnak azzal, hogy én már az ő barátja vagyok. Aztán bevezette Andrist a terembe, ahol a terráriumok sorakoztak telis-tele „félelmetes” ízeltlábúakkal. Kristóf éppen etetni készült, és Andrist hívta segítségül. Közben vicces sztorikat mesélt arról, hogy milyen különös esetek történtek már itt, a tudóstáborban. Andris olyan érdeklődéssel hallgatta, hogy elfeledkezett arról, mit is csinálnak valójában.

Mire felocsúdott, már egy kedves kis pók mászkált a kézfején. Először megijedt, és félő volt, hogy messzire hajítja az apró jószágot, ám Kristóf óvatosan a vállára tette a kezét, és nyugalomra intette, majd alaposan megvizsgálták Buksit, a parányi nyolclábút.

Így történt, hogy Andris azóta is a tudóstábor egyik leglelkesebb tagja, és már most biztos abban, hogy amint betölti a tizenhetet, jelentkezik kismókusnak vagy kistanárnak a tudósok szekciójába.

Szóval… ismerkedj, keress kalandokat, és hidd el, a PT-ben mindenre akad megoldás! Nyunyóka vagyok, én is segítek, ahol tudok.

Kovács Dalma