Aki a PEOPLE TEAM nyári táborába jön, nem lesz magányos. Barbi a táboros tapasztalatairól mesél: miért a PT a legjobb, mikor sírta el magát, és tartja-e a kapcsolatot az ott megismert barátaival?

„Egyszer voltam eddig a PT-ben, ami azért is tetszett, mert a többi táborral ellentétben itt nem vagyunk behatárolva. Az emberek sokkal barátságosabbak, és itt nem kell félned, hogy egyedül leszel, mert valaki biztosan odamegy hozzád. Bármi problémád van, a mókusok azonnal segítenek, és nem kell félned attól sem, hogy elítélnek. Lett egy kedvenc mókusom, Ricsi, vele azóta is tartom a kapcsolatot. Olyan közel került hozzám, hogy bármit megoszthatok vele. A PT-ben akkor nyerte el a barátságunkat, amikor a röplabdázásból hirtelen homokban fetrengés, röhögés és vízicsatázás lett.

Sok táborban vettem már részt, de a PT messze jobb volt mindegyiknél. Az előző turnus maga volt a tökéletesség. A programok közül nem tudok kedvencet választani, mind nagyon érdekes és élménnyel teli volt. Miközben szórakoztunk, észrevétlenül tanultunk is. Egyedül annak örülnék, ha utolsó nap a diszkó idejét meghosszabbítanák. Mi, gyerekek nagyon élvezzük, ha csak táncolunk, és közben megy a zene, vagy ha karaokézunk.

A szállás meglepően nagy és otthonos. Nagyon kényelmes volt az ágy, a fürdők kulturáltak voltak. Nem is választhattak volna jobb helyszínt. A környezet tökéletes. A röpipályán vagy a hangárban ugyanolyan jól el lehet lenni. Ha egy kis lehűlésre vágysz, akkor ott vannak az épületek.

Mindennap változatosan étkeztünk. Nem is gondoltam volna azt, hogy meg fogom enni a tábori ételeket, mert arra számítottam, hogy menzakaját kapunk. Meglepetésemre mindennap jóllaktam.

Az élet minden területén hasznát veszem a PT-ben szerzett tapasztalataimnak. Médiatáboros voltam, azon belül filmkészítést tanultam, és imádtam. Ha később nem is abban a témában helyezkedem el, amire elmentem, a barátokról szerzett tudásomat akkor is örökre hasznosítani fogom. Nagyon fontos dolgot tanultam az emberekről. Olyan sok rossz emlékem van róluk, de a PT-ben csak jókkal találkoztam – ott aztán tényleg lehet barátkozni. Megtanultam, hogy ha önmagunkat adjuk, akkor még közelebb kerülnek hozzánk, mint gondolnánk.

Amióta hazajöttem, a táboros barátaimmal heti rendszerességgel beszélgetek. Sajnos elég távol lakunk egymástól, ezért csak telefonon keresztül tartjuk a kapcsolatot. Mióta hazajöttem, azt tervezzük, mit fogunk csinálni a kövi táborban. A szoba bepakolásától a kajálásokom keresztül a torz filmötleteinken át mindenről is beszélünk, és már-már sírva röhögünk közben.

A tábor előtt attól féltem, hogy nem lesznek barátaim. Szerencsére tévedtem, és ez a félelmem már az első nap szertefoszlott. A PT-ben mindent röhögve vagy mosolyogva éltem meg. Ha még valami cikit csináltam volna a többiekkel, akkor is olyan röhögésben törtünk volna ki, hogy ez a képzet szertefoszlott volna. És én ugyan nem vagyok egy sírós lány, de a PT utolsó napján sikerült elsírnom magam. Miután anyumék megérkeztek, és a búcsúzás következett, elbőgtem magam, hogy ott kell hagynom ezt a szuper helyet.

Persze hogy féltettek a szüleim. De miután látták, hogy zokogva köszönök el a barátaimtól, majd órákat zengek a legjobb élményeimről, leesett nekik, hogy ez számomra a legbiztonságosabb hely. A PT-ben sokkal nyitottabb lettem. Megtanultam felvállalni magam, mert rájöttem, hogy az emberek úgy is szerethetnek, ha önmagamat adom. Ezt mind a PT mutatta meg nekem.”