Ne gondoljátok, hogy kizárólag anyu-apu expresszel közelíthető meg a PEOPLE TEAM-tábor! Idén duplázni tervező táborozónk, Dóri például a vonatra esküszik. Így mesélt nekünk erről:

Tavaly voltam először a PT-ben. Akkor ugyebár 16 voltam, így kicsit cikinek éreztem volna, ha anyumékkal kell átvonulnom a campuson… Persze nem sokkal gázabbak, mint bármelyik más szülő, de azért mégis.

Egyedül, persze, meg nem mertem volna megjelenni. Szerencse, hogy egyszerre jelentkezett velem a legjobb barinőm, Szandra is, úgyhogy megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ő sem akart gyerekesnek tűnni a szüleivel…

Leginkább a vonat tűnt a legjobb opciónak. Mi, ugye, budapestiek vagyunk, a Bp.–Kecskemét vonalon pedig, ha jól emlékszem, kétóránként indul rendszeres járat a Nyugatiból, szóval elég praktikus volt. Emlékszem, mekkorát röhögtem Szandrán, amikor megláttam a menetrendes tábla alatt ácsorogni egyhétnyi cuccal a hátán! Tisztára úgy nézett ki, mint egy málhás szamár…

A vonatozás legjobb része viszont nem is az volt, hogy lerázhattam anyuékat, és még csak nem is az, hogy halálra röhöghettem magam a hátizsákja alatt rogyadozó barinőmön, hanem hogy hamar rájöttünk: a vonat a többi PT-táborozóval van tele.

Először csak annyit fogtunk fel, hogy nagyon sokan vannak, aminek akkor – 40 fokban, természetesen bedöglött légkondival – nem igazán örültünk… Aztán el-elcsíptünk egy-két beszélgetésfoszlányt is. Kinek hányadik tábora ez? Mik voltak a legviccesebb sztorik tavaly? Kik voltak a legjófejebb mókusok? Ki melyik tématáborra jelentkezett? Mikor meghallottam elhangozni a tánctábor nevét, nem volt több kétségem…

Az egyetlen probléma az volt, hogy Szandra is meg én is eléggé félénkek vagyunk. Ő még egy fokkal jobb nálam, szóval ő ment oda először a többi archoz azzal, hogy: „Ti is a PEOPLE TEAM-be tartotok?” Nyilván igen volt a válasz, szóval át is ültünk a többi, ahogy kivettem, velünk egykorú sráchoz. Hamarosan az egész PT-különítmény egy helyre tömörült, páran lényegében végigálltuk az utat, vagy max. a táskáinkra, bőröndjeinkre dobtuk le magunkat. Tisztára olyan volt, mintha egy fesztiválra tartanánk… De valahogy senkit sem zavartak a körülmények, mindenki csak felszabadultan, egymás szavába vágva mesélte az élményeit, terveit a táborral kapcsolatban. Mire Kecskemétre értünk, annyi vicces sztorit hallottam már faágakra került zoknikról, zseblámpával tapogatózó éjszakai expedíciókról, hogy jobban kezdtem várni a tábort, mint előtte bármikor.

Pár lánnyal külön is jókat dumáltunk, úgyhogy mire Ceglédre értünk, már azt is eldöntöttük, hogy egy szobában leszünk. De a többi arccal is – „a srácok a vonatról”, ahogy később neveztük őket – folyamatosan együtt lógtunk érkezés után a táborban. Mintha legalább ezer éve ismernénk egymást. És ehhez nem kellett más, mint egy közös vonatút.

Úgyhogy ha két dolog száz idén, akkor az egyik az, hogy a nyarat a PT-ben töltöm, a másik pedig az, hogy megint vonattal megyünk.

Lejegyezte: Bárt Roland