Nehéz dolog csoportokba szerveződni; alaposan leszívja mind a tanárok, mind a gyerekek energiáját. De ez senkit sem állít meg abban, hogy építse a csapatát!

Háromkor leküldtek minket a focipályára, és a kapuknál kaptunk egy-egy papírfecnit. Mindenki kíváncsian nyitotta ki az övét, és nagy meglepetésünkre egy-egy szín volt a papírokon. Sötétkék, világoskék, barna, bordó, piros, zöld, sárga, narancssárga, lila és így tovább. Persze voltak, akik kiakadtak, mert nem a barátaikkal kerültek egy csapatba, vagy mert nem tudják szabályozni az átlagéletkort a csoportokban. Az meg szerintem nem poén, ha egyszerre túl sok kicsi van egy csapatban, vagy épp csak tinédzserekből áll; ezért eléggé egyenlőtlenek a nyerési esélyek.

Először mindenki az „ugyanolyan színű” társait kereste, majd távolabb a többi színtől összegyűltek. Én azzal töltöttem az időt, hogy figyeltem az új csapattársaimat, és magamban vigyorogva bólintottam, hogy „igen, ez egy jó csapat lesz”. Páran közülünk széles mosolyokat engedtek el, de voltak, akik fejüket lehajtva szenvedtek a melegtől (vagy a haverjuk/haverinájuk hiányától).

Igen. Ez egy jó csapat lesz.

Kis idő múlva minden tanár felmutatta a csapata színét, és odahívta a gyerekeket. Kisebb kavarodás árán ugyan, de végül mindenki odaért a hozzá kijelölt oktatóhoz, majd csendben figyelve ácsorgott. Én kifejezetten örültem a kapott tanárnak és mókusoknak.

Dávid, a PT nagyhangú bemondója bejelentette, hogy mindenkinek két perce van arra, hogy még utoljára elcserélhesse a papírját, és így másik csapatba kerülhessen. Én ugyan a helyemen maradtam, de sokan indultak el cserélgetni, hátha sikerül a legjobb barátaikhoz kerülniük. A két perc letelte után páran – kissé csalódottan – visszakullogtak az eredeti csapatukhoz. Tőlünk is mentek el, ugyanakkor jöttek újak is.

Ezután – a felnőttek utasítására – mindenki kiözönlött a pályáról, és keresett magának egy – remélhetőleg árnyékos – helyszínt, ahol nyugodtan leülhet. Kezdetben a tanárok mutatkoztak be, aztán a diákok. Ezer és egy feladat volt, ami segítségével ki lehetett deríteni, hogy kinek mi a neve, és aztán természetesen meg is jegyezni azt.

Nem mehetek el szó nélkül azok mellett az arcok mellett, akik kihagyhatatlanok bármilyen csapatból: a tinédzserek, akik általában menekülni próbálnak a feladatok elől (és gyakran a tanárok elől is), hátha megúszhatják azt. A csendes lánykák, akik inkább meghúzzák magukat, és a legtöbb szereplős feladatot másra tukmálják. A gyerekek, akik túl komolyan veszik a játékot, és szinte vérre mennek pár pontért cserébe (arról ismerhetőek fel, hogy ők visítják leghangosabban a csapatindulót). Meg persze azok, akik a legtöbbet próbálják beleadni, kisebb-nagyobb sikerrel. Ja és „a lány/fiú, aki mindenbe beleszól” sem maradhat ki!

Visszakanyarodva a csapatra – aminek tagjait általában az imént felsoroltak egészítették ki –, elkezdtünk gondolkozni egy csapatnéven. Persze nem olyan szelídségeken, hogy „Piros Nyuszik” vagy „Sárga lemúrok”, nem, dehogy! Hoztuk a formánkat, és olyan nevek jöttek ki, mint a „Kékszakállú Izlandi Pónik” vagy éppen a „Szénbőrűek”. Majd együttes erővel – leszámítva azokat, akik inkább eliszkoltak valami kamuindokkal – kitaláltuk a csapatindulót, a kreatívabb arcok pedig megfestették a zászlót és a táblát. És igen, a csapatunk neve végül tényleg „Kékszakállú Izlandi Pónik” lett.

Mellesleg éppen dzsungelhét van (aminek köszönhetően majomtánccal indítjuk a programokat), szóval pont jó feladatok jöttek estére.

De az már egy másik cikk lesz.