Másnap csak délután maradt időnk arra, hogy elvonuljunk, és a K hadművelet részletein gondolkozzunk. Úgy láttam, Szilvi nagyon rápörgött erre a crush dologra, de egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy valaki végre velem is foglalkozik, és megért.

Közben igyekeztem minél több információt megtudni Kristófról. Folyamatosan faggattam a barátnőmet:

– Mi a kedvenc zenéje? Szereti a Valmart új dalait?

Szilvi csak úgy ímmel-ámmal válaszolgatott, mert közben azon agyalt, hogyan tudnék az unokatesója közelébe férkőzni. Aztán két chipsszel és három almalével később az asztalra csapott, és felkiáltott:

– Megvan! Holnap este lesz a koncert.

– Tudom – feleltem szinte már leverten, mert azt hittem, semmi jó nem fog kisülni ebből.

– A legjobb lehetőség, hogy beszéljetek és táncoljatok – rázta meg a vállam Szilvi.

– Gondolod? – kérdeztem hitetlenül.

– Hogy gondolom-e? Nem. Nem gondolom. Tudom. Ismerem az unokatesómat. Imád bulizni és táncolni. Szépen odamegyünk majd hozzá, én pedig bemutatlak neki.

– Nem fog nyomulásnak tűnni? Nem akarom, hogy azt higgye, mindenáron rá akarok szállni – kérdeztem komolyan.

– Janka, ne viccelj már velem! Miért lenne nyomulás? Odamegyek köszönni az unokatesómnak, te pedig velem jössz, mert a barátnőm vagy. Ha pedig már ott állsz mellettem, illik, hogy bemutassalak titeket egymásnak. A többit bízzuk a szerencsére.

– Remélem, beválik a terved.

– Higgy nekem! Ismerem Kristófot. Minden nagyon klassz lesz.

Az órámra néztem. Vacsoraidő volt.

– Sietnünk kell! – mondtam, és az ebédlőig szaladtunk.

Amint beértünk, azonnal Kristófot kereste a tekintetem, így nem meglepő, hogy sikeresen megbotlottam az előttem álló fiúban, és egy egész sornyi spagetti landolt a földön velem együtt.

Ott hevertem a padlón, és imádkoztam, hogy Kristófnak más dolga legyen, és ne lássa, mennyire peches vagyok. Szilvi odaszaladt hozzám, és fel akart segíteni, de én nevetésben törtem ki.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze. Egy mázlista vagyok. Ma este én lettem a Spagetti Királynője – feleltem, miközben felálltam.

Erre már Szilvi is nevetni kezdett. Az előttem spagettiszószban és tésztában elterülő sor annyira nem találta viccesnek az esetet, de akkor valaki elkiáltotta magát:

– Kajacsata!

Kitört a harc. Próbáltunk Szilvivel menedékbe vonulni, de képtelenség volt. Minden egyes centiméter piros szósztól és tésztától volt eláztatva. Bebújtunk egy asztal alá, és sírva nevettünk. Aztán észrevettem egy lábat, ami szintén ezt az asztalt választotta a biztonságot jelentő menedéknek. Ekkor fordult meg a szerencsém, mert az idegen, aki velünk együtt bujkált, Kristóf volt.

Nem szóltunk egymáshoz semmit. Kedvesen ránk mosolygott, és mutatta, hogy maradjunk csendben. Kuncogva és labdányira összehúzódva vártuk a kajacsata végét.

Lejegyezte: Kovács Dalma