A hét témája: dzsungel. Ennek megfelelően tegnap este el is intéztük a Tarzan- és Jane-választást a táborban.
Először minden csapat kiválasztotta a jelöltjeit, majd harci díszbe öltöztette őket, és mivel zsűri is kellett a versenyhez, így még egy embert fel kellett küldeniük a színpadra.
Lányoké az elsőbbség, így ők vonultak fel előbb, hogy bizonyítsák csapatuk elszántságát. A bemutatkozást követően férfiak vad hordáját kellett csinossá varázsolni, főleg krepp-papír segítségével. Szakállal próbálták kiemelni arcélüket, és bajusszal mutatták ki sármerejüket. Főleg a csapatokat képviselő színeket használtak, hogy még esztétikusabbá tegyék az összhatást. A végeredmény: 10 rendkívül csábos vadember.
Ezután következett az amőba, frizbivel, melynek kivitelezése nehezebb volt, mint a szervezők gondolták volna. A feladat igazából a klasszikus játék volt, annyi változtatással, hogy egy kartonlapra kellett erősíteni kék ragasztóanyaggal a kört és x-et helyettesítő különböző frizbiket. A Bluetek túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megtartsa a túlsúlyos, színes, műanyag tányérokat. Természetesen így sem maradt el a versenyszám, ötletesen megoldották a hirtelen adódott gondot egy filctoll segítségével. A Jane-jelöltek egymással csaptak össze, nyerés reményében, de az első fordulóban kiegyenlített volt a küzdelem. A másodikban már belejöttek a játékba, és egész jól megoldották a feladatokat.
Később az IKEA-s, hálós tartókákba való gyümölcsdobálás csak elsőre tűnt nehéz feladatnak, a versenyzők ugyanis hamar rájöttek arra a bizonyos hajítási technikára, melynek segítségével azért teljesíthették a feladatot. Dávid a versenyszám közepén bejelentette, hogy a banán extra pontot ér, így ezt követően roppant sok puha huppanást hallhattunk a hátsó sorban. Ha túlságosan sok gyümölcs került a tartóeszközbe, előfordult, hogy leszakadt, ám egy csodálatos és korszerű megoldással (tépőzárral) sikerült elsimítani a helyzetet.
Ezt követte a szendvicskészítés. Ebben a versenyszámban értelmét vesztette az ismert frázis: „Nem a méret a lényeg.” Konzervek, szószok, piták és mindenféle gyümölcsök széles tárházát lehetett felhasználni hozzá. Ha szép lett, és nagy, nyert ügye volt a csapatnak a zsűrinél.
A lányok után felbattyogtak a Tarzanok is, és bizonyítva férfiasságukat, verseltek néhány sort szívük hölgyéért. A csavar ott volt, hogy egész addig becsukott szemmel kellett állniuk, amíg le nem térdeltek a kisasszony előtt. Nagy meglepetés érte őket, amikor rájöttek, hogy nem más áll velük szemben, mint Wolf. Elhangzott néhány esetlen bók, rengeteg szerelmi vallomás, nem kevés lánykérés és egy éjszakai összebújás kezdeményezése. Dicsérték arany haját, kék szemét, szép szakállát, csodáltam, hogy nádszál termetét nem. A romantikus pillanatok után a kiválasztott zsűritagok pontozták a kis költőket.
Ezután letámadták a szerencsétlen AIESEC-es lányokat, és harcos amazonfrizurákat formáltak hajkoronájukból. Némelyik igazán megsínylette ezt a versenyszámot, mert egy élet alatt sem fogja tudni kibogozni a hajából azt a rengeteg mennyiségű színes krepp-papírt; de nem baj, nagyon csinosak voltak. Ám ezt is pontozni kellett, nem úszta meg egyik csapat sem.
A következő szám első 10 másodperce hihetetlenül kínosra sikeredett. A feladat az lett volna, hogy harci táncot kell lejteni a zenével megegyező stílusban. A végére teljesen belejöttek, sőt még össze is dolgoztak a pluszpontokért.
És végül jött az utolsó feladat: az összes csapat Jane-je és Tarzanja együtt limbózott. Minden kör után pontot kaptak a párok, de csak akkor, ha sikeresen teljesítették a feladatot. Mivel szinte az összes versenyző hajlékony volt, és nagyon sokáig nem esett ki senki, hamar megunták a szervezők, és inkább kihirdették a győztes csapatot.
A feketék nyertek! Az izgatott sikongatás ujjongásba csapott át. Nem csoda, hogy ők nyertek, megdolgoztak az eredményért.
László Julcsi
