Hogy hogyan váltam történetíróvá? Elmesélem. Tizenöt éves koromban anyukám az iskolai évzáró után azzal fogadott, hogy jó híre van, de inkább üljek le. Nem szerettem Anya jónak nevezett híreit, mert azok nekem általában inkább kellemetlenséget jelentettek. Óvatosan letelepedtem a székre, és kérdő tekintettel vártam, hogy Anya belekezdjen.

– Úgy döntöttünk Apáddal, hogy idén nyáron táborba küldünk.

Karfa híján a szék szélébe kapaszkodtam, és hirtelen nem kaptam levegőt. Szerintem Anya látta rajtam, hogy kikészültem, de nem zavartatta magát.

– Találtunk egy nagyon jó lehetőséget.

– De én nem akarok menni! – feleltem a fogam között mormolva. Bár őszintén? Valahol a lelkem mélyén kíváncsi voltam arra a táborra.

– Figyelj rám, Janka! A Mamáékhoz levisszük az ikreket két hétre, téged pedig elviszünk a táborba.

– Rögtön két hét tábor? – szóltam közbe.

– Dehogy! Egy hetet leszel a táborban, aztán még egy hetet együtt leszünk a Mamáéknál. Így jó lesz?

– Milyen tábor?

– Írótábor.

Na itt lett végem. Még hogy én írjak? Anya biztos napszúrást kapott. Kizárt, hogy nyáron tollat vegyek a kezembe.

– Lehetetlen. Nem érek rá – feleltem, de tudtam, hogy esélyem sincs Anyával szemben.

– Sajnálom, Janka, de már befizettünk. Nincs más lehetőséged.

Szóval két nap múlva, megpakolt bőrönddel és a kedvenc plüssbaglyommal elindultam a táborba. Tudtam, hogy végem van. Már útközben a sírás kerülgetett. Még soha nem voltam távol a szüleimtől. Persze a nyarakat a Mamáéknál töltöttem, és azzal nem is volt gond. De ez most egy teljesen idegen hely, ahol magamra leszek utalva.

Rettenetesen le voltam törve, és hiába próbáltam betegséget vagy rosszullétet színlelni, sajnos semmi sem segített. Kénytelen voltam megbarátkozni a ténnyel, hogy egy hétre pokollá válik az életem.

Két óra kocsikázás után érkeztünk meg a tábor bejáratához. Apu behajtott a parkolóba, és leállította a motort. Anya kinyitotta az ajtót. Tényleg próbált kedves lenni velem:

– Gyere, szállj ki, Janka! Hidd el, hogy jó lesz! Nagyon fog tetszeni. Adj egy esélyt, kérlek!

Duzzogva, de kiszálltam, bár szinte azonnal meg is bántam, mert egy őrült srác rohant el mellettem, majdnem fellökve.

– Nem tudsz vigyázni? – kiáltottam utána, mire ő futás közben hátrapillantott, és egy hangos „bocsival” lezártnak tekintette az ügyet. Talán csak azért bocsátottam meg neki, mert a szőke göndör fürtjeit hátrasimította, és kedvesen rám mosolygott, azután pedig megbotlott egy szemetesben.

Lejegyezte: Kovács Dalma