Akkora volt a sürgés-forgás, mint egy kisebb faluban. Apa vitte a bőröndömet, Anya pedig belém karolt, nehogy el tudjak szaladni. Így vonszoltak el a főépületig.

Hatalmas tömeg morajlott az épület előtt és benn is. A szülők arcán kitörő örömöt láttam, hogy végre megszabadulnak a gyerekeiktől. A sorstársaim arcán pedig félelmet, bánatot véltem felfedezni. Egy csapatnyi gyerek azonban felhőtlenül vidámnak tűnt. Ki is mondtam azonnal mindazt, amit gondoltam:

– Ezek meg minek örülnek annyira?

– Ők már gyakorlott táborozók, és néhányuk idén be is segíthet a felnőtteknek – szólalt meg mögöttem egy magas, sovány, keskeny arcú, de szigorú tekintetű nő.

– He? – ennyi tellett tőlem. Szégyelltem is magam, de hirtelen nem tudtam, mit feleljek.

– Bocsáss meg! Kinga vagyok, az egyik táborvezető. Nagyon örülök, hogy kedvet kaptál a táborozáshoz – mutatkozott be, és bár egész szimpatikus volt, mégsem szándékoztam kedvesnek lenni vele.

– Nem kaptam kedvet. Idetoloncoltak – vágtam vissza morcosan. Amikor haragudtam a szüleimre vagy a világra, mindig mérges és cinikus voltam mindenkivel. Ez volt az én védekezésem a világ ellen.

– Sajnálom, ha így érzed. De nemsokára kezdődik az eligazítás, aztán hamar beleszoksz majd a dolgokba.

– Nem hinném.

– Szerintem a hét végén már haza se akarsz menni – próbálkozott megint.

– Kizárt.

– Makacs kis csajszi vagy, hallod-e? Ez tetszik – felelte, meglapogatta a vállamat, és otthagyott.

Közben Anya és Apa eltűntek valamerre. Észre sem vettem, hogy nincsenek a közelemben. Egy kicsit megijedtem. Elkezdtem körbe-körbeforgatni a tekintetemet, aztán már magam is forogtam, amikor egy közeli asztalnál észrevettem őket. A táblára REGISZTRÁCIÓ volt kiírva. Szinte loholva szaladtam hozzájuk.

– Ilyet ne csináljatok többet! – morcogtam rájuk.

– Na végre, hogy itt vagy, Janka! Nem akartuk megzavarni a beszélgetésedet. Ki volt az? – kérdezte Anya olyan vidáman, mintha legalábbis valami nagyon klassz dolog történt volna.

– Valami Kinga, vagy kicsoda.

– Biztosan az egyik táborvezető – vetette oda Apa.

Anya a papírokat töltögette. Nagyon sok információt meg kellett adni. Még a tajszámomat is.

– Az meg minek? – kérdeztem.

– Beoltanak veszettség ellen – dobta oda a választ Apa nevetve.

– Hahaha – fintorogtam felé.

– Ha véletlenül rosszul lennél, vagy valami történne veled, akkor el kell, hogy tudjanak látni – magyarázta türelmesen Anya.

– Mi történne velem?

– Például futás közben elesel, és kificamodik a bokád – válaszolt Anya.

– Írás közben minek futkosnék?

– Csak nem gondolod, hogy reggeltől estig a papírt fogod koptatni? – viccelt megint a maga módján Apa.

Itt egy kicsit megint magamba fordultam, és a táboron kezdtem gondolkozni. Egyre inkább érdekelt ez az egész. Kíváncsi lettem, hogy vajon mi fog történni velem a következő egy hétben a PEOPLE TEAM táborában.

Anya végre végzett a papírok kitöltésével. A regisztrációs lapért cserébe egy rakat másik papírt kaptunk, és egy sárga pólót.

– Ez meg mi? – kérdeztem, de most már próbáltam kicsit lelkesebbnek tűnni.

– Ez lesz a tábori pólód. Amikor mind együtt lesztek, az egész tábor, ezt kell viselned, hogy lássák, melyik csapathoz tartozol.

Felemeltem a szemöldökömet, és eldöntöttem oldalra a fejem. Nem tetszett az a napraforgósárga szín. Utáltam.

– Én ezt tutira nem veszem fel – duzzogtam be újra, és keresztbe tettem a kezem.

Ekkor a jobb oldalamnál valaki a nyakamba hajolt, egészen közel az arcomhoz, és odasúgta:

– Pedig szerintem jól fog állni!

Odakaptam a fejemet, és megláttam az őrült fiút, aki az érkezéskor majdnem elütött. Gyönyörű, barna szemei csillogtak a neonfényben.

– Már megint te? – kérdeztem. – Most mit akarsz? Ellökni?

– Bocsáss meg, de itt gyorsan történnek a dolgok. Remélem, még találkozunk – kacsintott rám, és megint elrohant.

– Bemutatkozni már snassz, mi? – böktem utána, mire megfordult, visszajött, és lekezelt velem.

– Kristóf vagyok. Örülök a találkozásnak, sárga pólós lány.

Azzal eltűnt a tömegben.

Lejegyezte: Kovács Dalma