Csütörtök délután táborunkba látogatott az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány, hogy beszélgetős foglalkozást tartson a gyerekeknek.

(Egy uniós pályázatnak köszönhetően most menekültekkel dolgoznak együtt, és nem csak romaügyeket visznek el a gyerekekhez.) Ildi és Dariush rögtön azzal kezdték, hogy tisztázták, mi a különbség a bevándorló és a menekült fogalmak között. A gyerekek pedig tudták a választ, és aktív hozzászólóként vettek részt az egész beszélgetésben.

Táblákat mutattak fel, rajta egy-egy állítással (a bevándorlók veszélyeztetik Magyarországot; a polgárőröknek nem szabad humánusnak lenniük; stb.). Aki egyetértett, feltette a kezét, majd beszélgettünk ezekről az állításokról, miért igen, miért nem. A hozzászólók nem mellesleg kisebb ajándékokban és csapatpontokban részesültek.

Végül Ildi átadta a szót Dariushnak, aki elmesélte elképesztő történetét.

Néhány hónapja láttam egy filmet, amiben a mexikói menekültek brutális körülmények között próbáltak eljutni Texasba, át a hegyeken. A kertész a címe, és komolyan mondom, nézzétek meg, mert nagyon jó. Nos, Dariushnak, ha lehet, még annál is keményebb dolgokon kellett átmennie.

Dariush nagyon szimpatikus, vékony, mosolygós srác. Tizenkét éves volt, amikor a háború miatt (amiben az apja is meghalt) édesanyjával hátrahagyták Afganisztánt, és Iránba menekültek. Gyalog. Tizenöt éves korában aztán megelégelte, hogy nem tud dolgozni, nem tud tanulni, és úgy döntött, változtat. A menekültek sorsa különösen nehéz, mivel évekbe telik, mire megkapják a vízumot, már ha egyáltalán megkapják. Merthogy túlnyomó részük nem kap semmit. Ha így van, visszatoloncolják őket a (háború sújtotta) hazájukba.

Dariush szerencsét próbált, összegyűjtött annyi pénzt, amennyit csak bírt, és felkeresett egy menekülőket segítő csoportot, akik utazást szerveztek neki. Ezek az utak soha nem kockázatmentesek, sőt. Egyedül volt, félt, és nem tudta, mi vár rá. Visszatekintve azt mondja, nem tudja, hogy lehetett elég erős mindehhez, ha most kéne megtennie, talán nem lenne rá képes, de akkor kilátástalan helyzete adott neki erőt. Isztambulba, Szerbiába, Bulgáriába ment, nem jókedvéből, hanem mert sehol sem akarták elfogadni a kérelmét. Végül Magyarország fogadta be.

Ez 2009-ben történt. Mint mondta, szerzett barátokat, hiszen másokat is utaztattak az embercsempészek Afganisztánból, Törökországból. Ők azonban nem jutottak el a végéig, vagy feladták és hazatértek, vagy még a mai napig Isztambulban vannak, tehetetlenül, várva, hogy megkapják a vízumot…

Hónapokig várt, egy menekültek számára fenntartott intézetben adtak neki szállást, és fél napig tartó kihallgatásokra járt. Természetesen erre szükség van, a hatóságoknak meg kell bizonyosodniuk róla, hogy, teszem azt, nem körözött gyilkos. És mindannyian tudjuk, hogy a hivatali ügyek nem mennek csettintésre. Hét hónap után sikerült. Jelenleg egy panzióban dolgozik, egyéb diákmunkákat is vállal, OKJ-s képzésre jár, lettek barátai, és barátnője is van. Jól érzi magát itt.

Októberben lejár a vízuma, de azt mondja, csak izgulni tud, hogy meghosszabbítsák. Van rá esélye, hiszen rendesen dolgozik, tanult, és magyarul is kiválóan beszél (ahhoz képest főleg, hogy csak öt éve, felnőtt fejjel tanulja!).

Az esti program után még várt ránk egy film, a röszkei határátkelőnél zajló küzdelemről menekültek és polgárőrök között. Őszintén mondom, hogy nagyon jó volt, kár, hogy fél tizenegykor kezdődött, és viszonylag lassú tempójú film volt, mert nagyon küzdenünk kellett az ébren maradásért a sötét, meleg hangárban.

Ezt egy kis beszélgetés követte, majd sajnálatos módon nem bírtuk tovább, és beájultunk az ágyba.

KecskeNEWSás-archívum