Miután minden elcsendesült, és végre biztonságosnak éreztük, hogy kimerészkedjünk a rejtekhelyünkről, kirohantunk az udvarra, és teli torokból, őszintén nevettünk. Kristóf megfogta a kezem, és futni kezdett. Elkaptam Szilvi kezét, magammal akartam rántani, de nem sikerült. Elengedte a szorításomat, és némán mondta:

– Menj! Én megleszek.

Kristóf csak futott. Már alig kaptam levegőt, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, hogy hová akar vinni, és miért, de nem is érdekelt. Úgy éreztem, hogy minden tökéletes.

Egy eldugott, hátsó kis kertig szaladtunk. Még egyszer sem jártam erre. Lihegve megálltunk, Kristóf pedig a szemembe nézett, de még mindig fogta a kezem.

– Ez az én kedvenc helyem. Nagyon kevesen tudnak róla. Idejövök, ha egyedül szeretnék lenni – magyarázta.

Körbenéztem. Annyira szép volt a látvány, mint egy festményben. A távolban felderengett a templomtorony, azok a régi magas épületek mind minket figyeltek. Mi pedig azokat. Gyönyörű volt. Még mindig egymás kezét szorítottuk.

– Bírlak ám, Janka. Ugye tudod? – kérdezte, de nem nézett rám.

Zavarba jöttem. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Annyira elképzelhetetlennek tartottam a lehetőségét is, hogy bárkinek is bejöjjek, hogy nem tudtam mit mondani. Kristófnak látszólag több tapasztalata volt, mert minden probléma nélkül tovább folytatta a vallomást:

– Már akkor bírtalak, amikor véletlenül neked rohantam az első napon. Annyira el voltál veszve a tömegben, hogy észre sem vetted, hogy egy szöcske ugrott a hátadra. Azért rohantam neked, hogy lepöcköljem rólad. Te pedig fel voltál háborodva. Nagyon tetszett a harciasságod.

Elkezdtem csendesen nevetni. Egy szöcske. Egy apró kis bogárnak köszönhetem, hogy megláttam a crushomat. Ilyen is csak a mesében van.

– Köszönöm – nyögtem ki. Tényleg hálás voltam neki, hogy nem hagyott a hátamon egy izgő-mozgó bogarat.

Ő csak tovább folytatta:

– Aztán amikor megkaptad a sárga pólót, akkor is durcás voltál. Pedig szerintem tényleg jól áll neked. Egyébként úgysem számít, mi van rajtad. A csapat a lényeg. A PT táboraiban mindig jó csapatok vannak. Tudod, itt mindenkivel törődnek. Még akkor is, ha nem akarod. Egy kicsit én sugalltam az unokatesómnak is, hogy ismerkedjen meg veled. Reméltem, hogy akkor közelebb kerülünk egymáshoz, és megismerhetlek.

A szívem most már nem is a torkomban, hanem az egész testemben kalapált, mint egy hatalmas dob. Annyira jól éreztem magam. Annyira tetszett, hogy valaki tudatosan meg akart ismerni, és valóban én kellettem neki. Ott, abban a pillanatban olyan boldog voltam, mint még soha.

Szerettem volna mondani valami okosat. Meg akartam én is fogalmazni az érzéseimet, de nem jöttek a szavak. Aztán felnevettem hangosan. Kristóf megkérdezte:

– Mit nevetsz?

– Írótáborban vagyok már lassan egy hete, de nem tudom szavakkal kifejezni magam. Hát nem vicces? – kérdeztem, és megöleltem.

Nem mondott rá semmit, de tudtam, mire gondol. Még egy darabig ott maradtunk, és a fűben ülve néztük a szemünk elé táruló látványt.

Lejegyezte: Kovács Dalma