Ne késsetek a próbákról, lécci!

Beszélgetés
PEOPLE TEAM tábor

Hogyan mutatnád be magadat, illetve azt, hogy hogyan kerültél a PEOPLE TEAM színházi táborába?

Csernai Mihály vagyok, 1997. május 12-én születtem Budapesten. Alapszakos diplomámat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szereztem, drámainstruktor-drámajátékos szakon, ahol dráma- és színházpedagógiát tanultam. Jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanulok drámaírás mesterszakon. Tavaly voltam először a PEOPLE TEAM-ben színésztanárként, ami mind szakmailag, mind emberileg nagyon meghatározó két hét volt számomra. Idén én vezetem a színészszekciót, amit nagy megtiszteltetésnek és újabb szakmai kihívásnak élek meg. Célom, hogy a csapat ismét a színjátszáson keresztül tudjon saját problémáiról és világáról beszélni. Számomra mindig is ez volt a legfontosabb az alkotásban: együtt világot építeni, és aztán ebbe a világba magunkat belefogalmazni. Remélem, hogy idén is sikerül a szekció csapatának fontos élményekkel hazamennie a két hét után, én mindenképpen ezen leszek. Fontos számomra, hogy ne csak én tanítsak, hanem a tavalyi két héthez hasonlóan én is fejlődni, tanulni tudjak azoktól, akik a színházi tábort választják. A színház mellett hobbim a társasjátékozás, a zenélés és a videóvágás. Nagy kíváncsisággal és nyitottsággal várom a tábort, remélem, hogy ti is. Gyertek, játsszunk együtt!

A legtutibb színházi élményed? Színházi emberként és nézőként is…

Nézőként Mohácsi János Csak egy szög című rendezése a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Voltam körülbelül 11 éves, ez pedig egy felnőttelőadás volt, és emlékszem, zsigerileg hatott rám, nagyon szerettem. Színházi emberként az egyik legjobb munkám, ami szakmailag is az egyik legtöbbet adta nekem, a tavalyi PEOPLE TEAM-táborban csinált előadásunk volt. Ha azt nem számolom, akkor – mondjuk – mikor bekerült a diplomamunkánk az Örkény István Színházba Budapesten, az egy elég meghatározó élmény volt számomra.

Melyik a legkorábbi emléked gyerekkorodból?

Nehéz erre válaszolnom, mert édesanyám rólam is és a három testvéremről is vezetett egy füzetet életünk első öt évében, azt írta bele az elején, hogy hogyan fejlődünk, milyen magasak vagyunk és mekkora a súlyunk stb., aztán később írta az aranyköpéseinket meg az emlékeket. Én a magam füzetét olvastam pár éve, így csalóka, hogy mi az, amire csak azt hiszem, hogy emlékszem. Öcsém születésére nagyon emlékszem, mert mikor apukámmal megtudtuk, hogy fiú lesz, örömünkben körbetáncoltuk a lakást, ez nagyon megmaradt. Nem ez a legkorábbi emlékem, de elég fontos.

Felnőttnek gondolod magad?

Sok szempontból igen. Ugyanakkor a játékkedvemet soha nem vesztettem még el, tudok gyermekien örülni egy csomó mindennek, szóval ha akkor kérdezed meg, amikor épp lelkesedem valamiért, akkor lehet, hogy egyértelműen nemet válaszolok erre a kérdésre. Vagy olyankor szerintem nem is teszed fel ezt a kérdést, mert látod rajtam, hogy éppen nem vagyok felnőtt.

Hogy kerültél a PEOPLE TEAM-be?

2020-ban munkát kerestem, nagyon örültem volna, ha a szakmában dolgozhatok. Egy nagyon kedves barátom jött akkor a PEOPLE TEAM-be, és írtam Aternek, hogy én is szívesen mennék. Abban az évben végül nem vettem részt a PT-ben, de egy évvel később Ater írt nekem, hogy lenne hely a színésztáborban, én meg örömmel jöttem. Mind szakmailag, mind emberileg fontos volt nekem ez a két hét tavaly, sok olyan emberrel találkoztam, akikre a mai napig szívesen emlékszem vissza, és sok olyan pillanat volt, amiből rengeteget tanultam.

Mióta foglalkozol színházcsinálással?

Nagyon régóta vonz a színház világa, ötéves koromtól már színházbérletem volt, 12 éves koromtól már felnőttbérletem is Igazából az egyik első és legfontosabb találkozásom alkotóként 2008-ban volt, 11 évesen, amikor beválogattak a kaposvári színház gyerekelőadásába, az Olivér! című musicalbe. Nagy élmény volt, csupa velem egykorú gyerekkel voltam körülvéve, lettek barátaim, a próbaidőszakban csomót lehetett a suliból hiányozni, sok olyan nagy színésszel dolgoztam együtt, akiket addig csak a nézőtérről figyeltem, szóval nagyon meghatározó élmény volt. Az eszmélésemet színházilag, hogy én ezt akarom csinálni, innentől datálom.

Kik hatottak rád leginkább?

Színházilag a kaposvári társulat, ott nőttem föl, őket néztem tizenhat éves koromig. Ha kitágítom a kört, édesapám volt még egy nagyon fontos személy az életemben, rengeteg dolgot tanultam tőle. Nagyon hiányzik.

Kitől illetődnél meg legjobban, ha taxiban ülnél, és ez a személy egyszer csak feltépné az ajtót, és megkérne, hadd utazzon veled?

Az egyetemre bekerülés után nagyon sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akiket addig csak távolról vagy rajongva néztem, és mai napig zavarban vagyok, ha beszélgetek velük, pedig sokakkal vagyok közülük beszélő viszonyban. Tehát valószínűleg mindenkitől megilletődnék, aki „ismertebb” ember, akiket én rajongva néztem és nézek, függetlenül attól, hogy amúgy alapvetően jó viszony van köztünk.

Melyik volt életed eddigi legkínosabb pillanata?

Annyira kínos, hogy el se mesélem.

A színházi emberek, akik nap nap után más bőrébe bújnak, vajon mindig tisztában vannak a saját személyiségükkel, érted: azzal, hogy kik ők valójában?

Szerintem az az egészséges, ha mindig tisztában vannak vele. Vagy ha vállaltan kutatják magukat, ha kíváncsiak rá, hogy kik ők valójában. Ehhez baromi sok önismeret kell. Ugyanakkor sokakat látok sajnos a szakmában menekülni önmaguk elől, vagy a saját szerepeik súlya alatt meggörnyedni, ők általában valami tudatmódosítóba menekülnek, és ez ijesztő hatással van a személyiségükre. Szerintem az az egészséges, ha mindig tisztában vannak vele, persze létezik olyan, hogy valaki nagyon benne marad, de hosszú távon ijesztő és veszélyes az ilyen. Fontosnak érezném a színházaknál (néhol van is, de nem általánosságban jellemző), hogy alkalmazzanak szakembert, aki ugyanúgy a társulat része lenne, mert rengeteg olyan feldolgozandó fájdalmat látok embereken, amik nem egészséges módon csapódnak le.

Vannak vélemények, amelyek szerint érzelmileg veszélyes a színházi lét. Osztod ezt az álláspontot?

Nagyon a tudatállapottól függ, hogy mennyire merül bele az ember, mennyire hagyja magát. Az biztos, hogy egy felfokozott állapot, azzal viszont nem értek egyet, hogy folyton bele kell halni. Nem kell folyton belehalni, persze, megterhelő, kemény fizikai és lelki munka, szenvedélyes és szélsőséges – de nem hiszek abban, hogy az a jó színházi ember, aki érzelmileg instabil, vagy veszélynek teszi ki magát.

Melyik tulajdonságodat hajítanád sutba leginkább?

Nem akarok hadarni, mert senki nem érti, miről beszélek. Néha hajlamos vagyok lusta lenni, azt biztosan kidobnám – nem tehetek róla, mormota vagyok, és szeretek aludni –, de vannak konfliktusaim a testemmel is, azon is változtatnék. Legyek és maradjak szép, egészséges és fiatal, legszívesebben ezt kívánnám.

Melyik tulajdonságodat szereted?

Szeretem, hogy nagyon szenvedélyes tudok lenni, meg szeretem, hogy nagyon tudok hinni dolgokban. Néha persze kétségbeesek, de alapvetően optimista vagyok.

„Drámainstruktor, drámajátékos” – ezt találjuk a neved mellett az SZFE honlapján. Vigyél közelebb bennünket, kérlek! Mit jelent pontosan az egyik, mit a másik, melyek az átfedések, ha vannak?

Ezt a kérdést sokszor kapom meg, nyilván nem véletlenül. Alapvetően színház- és drámapedagógiát jelent, azt tanultuk az egyetemen, hogy hogyan lehet közösségekkel színházat csinálni, milyen formái vannak annak, hogy egy néző ne csak passzív nézője, hanem aktív résztvevője is legyen az előadásoknak, megtanultunk felépíteni egy drámapedagógiai foglalkozást, de tanultunk improvizációs technikákat, valamennyi színészi alapot is. Nagyon komplex volt a képzésünk, nem is jutott benne mindenre idő.

A kedvenc filmed?

Hú, ez mindig változó, hogy éppen melyik a kedvencem. Nemrég láttam a Don’t Look Up-ot a Netflixen, az utóbbi időben, azt hiszem, azt szerettem a legjobban.

Melyik filmet láttad legtöbbször?

Valószínűleg vagy valamelyik Bud Spencer – Terence Hill-alkotást, vagy a Ponyvaregényt. Kb. öt után már nem számolja az ember.

Melyik filmet tartod nézhetetlennek?

Fú, van pár olyan film, de ezeket általában hamar törli az agyam, lévén nézhetetlenek, és csak foglalják a fejemben a helyet. Most nem jut eszembe egy sem, ami nézhetetlen, pedig nagyon gondolkodom. Nézzetek jó filmeket, srácok, ne nézhetetleneket!

Volt hasonlóan negatív színházi élményed?

Nem is egyszer. Azt vettem észre, hogy én is szenvedek attól a betegségtől, amitől szerintem sok ember, aki elkezd komolyabban a színházzal foglalkozni, vagy felveszik az egyetemre. Nem mindenkire jellemző, de sokakra, azt tudom: egyszerűen elfelejtünk civilek lenni. Mindent, amit nézünk, olyan kritikus szemmel nézzük, hogy nehéz minket lenyűgözni, a hibákat keressük bennük, miközben sokszor épp azt felejtjük el, amiért szeretünk színházba menni. Én próbálok minél kevesebbszer ebbe a hibába esni, és őszintén lelkesedni azokért az előadásokért, amik megérdemlik. De természetesen láttam már rossz előadást nem egyszer, és olyankor mindig nagyon zavarban érzem magam. A rossz filmekkel is így vagyok: az érthetetlen ezekben mindig, azon akadok fent ilyenkor, hogy ezek egyszer valakinek tetszettek, hiszen különben nem mutatták volna be. Valaki ezekre a döntésekre áment mondott, amikkel adott esetben tönkretett egy filmet vagy egy színházi előadást. Sose értettem.

Talán felesleges a kérdés, de színház vagy film?

Játszani filmen, nagyon kipróbálnék komolyabban filmezni, eddig csak egy-egy epizódszerepet volt szerencsém játszani. Csinálni viszont a színház, a film valahogy nem vonzott engem soha. Vágni szeretek, de a többi része valahogy nekem sose ment vagy nem kötött le különösebben. Színháznál kevésbé játszani szeretek, mint inkább írni vagy rendezni – vagy a PEOPLE TEAM-ben csoportot vezetni.

Indokold, kérlek!

Több vizsgafilmben játszottam már az egyetem alatt is, és nagyon szeretem a miliőt, ami egy forgatáson ki tud alakulni, az egésznek az a minden részletre kiterjedő megtervezettsége nagyon vonz. Volt egy élményem, tavaly nyáron forgattam egy amerikai nagyjátékfilmben mint kiemelt statiszta, körülbelül hat mondatot kellett angolul elmondanom. Negyven fokban forgattunk, nagyon meleg volt, ezért például volt egy külön ember, aki minden leálláskor egy esernyővel állt a fejem fölé, hogy árnyékban legyek. Mikor egy ponton már zavarba ejtő volt, mondtam neki, hogy nyugodtan adja oda, fogom én magamnak az esernyőt, erre kikérte magának, hogy én ne vegyem el az ő munkáját, neki ez a dolga, hogy esernyőt tart az én fejem fölé. Ez az aprólékosság nagyon vonz a filmezésben, baromi inspirálónak és misztikusnak találom. Csinálni viszont technikai értelemben világéletemben színházat csináltam, írtam, játszottam, rendeztem vagy éppen (mint a PT-ben) tanítottam, szóval számomra nem kérdés, hogy melyiket csinálom szívesebben, vagy melyikhez „értek” jobban.

Klasszikus vagy modern színház?

Hú, ezeket a fogalmi meghatározásokat nem szoktam szeretni, mert annyira megfoghatatlanok. Szeretem a progressziót, ha a színház le tud nyűgözni, és tudja használni azt, ami a rendelkezésére áll, akár eszközök szintjén is, ilyen értelemben biztosan „modern” vagyok. A nagyon elemelt vagy „lila” dolgokat nem szeretem, szerintem lehet úgy modernnek lenni, hogy közben közérthetőek is maradjunk – na, ezt a „közérthető modernséget” szoktam én keresni és szeretni.

És a klasszikus darabok ultramodern köntösben?

Nagyon kevés olyan előadás van, ami szerintem jól sikerült ezzel a felfogással. Közérthetőségre szükség van, erre a modern köntös jó lehet, de egy archaikus szöveg teljesen ledobja magáról ezt a modern köntöst a maga szabályrendszereivel vagy éppen a költőiségével. Nagyon az arányérzéken múlik szerintem. Például az Örkény István Színházban játszott Hamlet egy nagy kedvenc előadásom, pedig az aztán klasszikus darab, és mégis, a feldolgozás remekül használja az eredeti darab problémafelvetéseit, s közben olyan fordítást használtak, ami illeszkedett a modern köntöshöz.

Melyik az általad „bármiből lehet színház” alapon tökéletesként számontartott színházi adaptáció?

Bármi, amit Bodó Viktor rendez, számomra ő az etalon, a bizonyíték arra, hogy minden tud színházi lenni.

Tegyük fel, hogy tizenéves vagyok, és a fejembe vettem, hogy színész leszek. Vagy színházi ember, talán rendező… Még nem tudom biztosan. A bizonytalanság elfogadható-e, illetve mennyire jellemző az SZFE-re készülő középiskolásoknál?

Szerintem igen, elfogadható. Persze jó az, ha az ember látja maga előtt, hogy tulajdonképpen mit szeretne csinálni, de a tizenévesektől egyáltalán nem elvárható, hogy tudják, mire akarják magukat öt teljes évre egyetemre elkötelezni. Láttam már rendező szakost színészkedni, vagy éppen dramaturgot rendezni, vagy színészt írni. Egy jó osztályba kerülve egy jó osztályfőnök képes ezeket a képességeket felismerni, és hagyja a diákokat kibontakozni, hogy aztán az öt év végére azért már (szerencsés esetben) mindenki megtalálja a számításait.

Mi jobb: ha az embert fiatalon veszik fel, amikor jobban formázható, vagy ha idősebb korában, amikor már túl van sok mindenen?

Nem hiszek a formázás intézményében. Az ízlést lehet formálni, de azt is csak addig, hogy „egy nyelvet beszéljünk” azokkal az alkotótársakkal, akikkel valaminek a létrehozásán dolgozunk. Abban hiszek, hogy mindenkinek a saját személyiségéből érdemes dolgozni, a saját élményeiből. Ilyenkor jól jön, ha rendelkezésre áll egy nagy halom élményanyag, de ezt én nem életkorhoz kötöm, hanem nyitottsághoz, meg ahhoz, hogy ki mennyire akar és tud saját magáról beszélni, önironikusan szemlélni magát. A problémáink minden életkorban létező problémák, amikből tudunk dolgozni, mindegy, hogy tizenhárom vagy harminchárom éves az illető. A dolgok univerzalitását tartom fontosnak, hogy mindenki a maga szintjén tudjon a saját élményeiből dolgozni.

Te hogyan készültél a felvételire?

Én többször is felvételiztem, több szakra, mindenhova máshogy készültem. A színész szakot is megpróbáltam, oda meg volt adva konkrétan, hogy mik kellenek: versek, monológok, dalok, így nagyrészt azokat tanultam. A rendezés szakra sokat olvastam, próbáltam művelődni. A drámainstruktor szakra különösebben nem készültem, engem nagyon érdekeltek azok a formák, amiket ezen a szakon tanultam meg, szóval nyitott voltam, és kíváncsi, és ez nagyon jónak és elégnek bizonyult.

A színházi emberek lázadók?

Ezt így kollektíven nem merném kijelenteni. Az biztos, hogy van bennük valami hasonló hajlam, hiszen a színház alapvetően arról szól, hogy problémákról beszélünk, konfliktusokat jelenítünk meg, az elég nagy lázadás, hiszen a hétköznapi életben ezekről a problémákról nehezebben beszélünk, vagy nem beszélünk róluk egyáltalán. A színház arról szól, hogy kimondjunk mindent, ami a szívünket nyomja, hogy megtaláljuk azokat a nézőtéren, akik hasonló problémákkal küzdenek.

Neked milyen lázadásaid voltak?

Én egy viszonylag jól alkalmazkodó ember vagyok. Mikor azt éreztem, hogy az egyetemem önrendelkezése veszélyben van, akkor kiálltam annak a szabadsága mellett, mert azt éreztem, hogy nagyon rossz módszerrel akarják átalakítani. Nem a létező hibákat és hiányosságokat akarták kijavítani, illetve pótolni, hanem egy óriási radírral kitörölni mindent, a jót és működőt is, valamint a rosszat és működésképtelent is. Nem hiszek a teljes lenullázásban. Ez például biztosan egy lázadás volt. Más nagy lázadásom nekem nemigen volt, mert mindig rengeteg támogatást kaptam a közvetlen környezetemtől, így nemigen volt mi ellen lázadnom.

Van bűnös szórakozásod?

Dohányzom, amiről mindig próbálok leszokni. Mást nemigen tudok mondani, ami ebbe a kategóriába esik.

Mi volt az utolsó rémálmod, amire emlékszel?

Ritkán emlékszem az álmaimra. Egy rémálmomra nagyon emlékszem, mikor egy film forgatásán voltam, de úgy, hogy soha nem kerültem sorra, végig csak vártam, és közben valahogy olyan volt, mintha nem is lenne ott keresnivalóm. A tehetetlenség, a bizonytalanság érzésére emlékszem, ami az egész másnapomat végigkísérte.

És most vissza a PEOPLE TEAM-hez! Amikor még nem a táborban, de már a táborról beszélgettetek a szervezőkkel, mi minden futott át a fejeden?

Kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Nem tudtam, mire számítsak, nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz ez. Meg aztán bármennyire is én akartam ezt, nagyon mély víznek éreztem elsőre, hiszen tudtam, hogy itt most hármunk felelőssége az, hogy az a huszonkét ember mit visz haza innen, akik azért jöttek, hogy jól érezzék magukat velünk. Be voltam tojva rendesen.

Melyek voltak az első benyomásaid érkezés után?

Továbbra is ez a „betojás” érzésem volt. Olyanokon gondolkodtam, hogy be fognak-e fogadni akár a táborozók, akár a többiek, a mókusok, a szekcióvezetők stb. Nagyon ijesztő volt elsőre, hogy egyszer csak megjelent ötszáz gyerek, és teljesen elveszve éreztem magam közöttük.

Mesélj arról, hogyan zajlott számodra a táborozás! Bejöttek a számításaid?

Én abszolút nem számítottam semmire. Kíváncsi voltam nagyon, persze, meg féltem a feladattól, de azzal a nyitott szívvel és tiszta fejjel igyekeztem idejönni, hogy nem akarok várni semmit, hanem próbáljuk meg, hogy milyen lesz. Az elején nehezen is érkeztem meg, kellett néhány nap. Aztán mikor belerázódtam, és megismertem a csoportot, egy ponton megéreztem, hogy ez menni fog, és nagyon jól éreztem magam.

Milyen volt a kapcsolatod a színházi tábort választó gyerekekkel?

Próbáltam bizalmi viszonyt kialakítani velük, rezonálni a problémáikra, kezelni a kríziseiket, és közben átadni nekik valamit abból az ízlésből, ahonnan én jövök a színházi világba. Nagyon inspiráló volt látni a két tanárkollégám lelkesedését és profizmusát, ahogy a dolgukat végezték, és nagyon hálás is voltam nekik, mert nélkülük nem ilyen lett volna az előadás. Azt hiszem, a táborozókkal, ha nem is mindegyikkel, de végül tényleg sikerült jó viszonyt kialakítani, én nagyon bírtam őket, igyekeztem rájuk a próbákon kívül is odafigyelni, dumálni velük, ott lenni, ha kellek. Számomra fontos egy ilyen folyamatban, hogy meglegyen egymás felé az alapvető bizalom és az őszinteségre való képesség; nagyon jólesett, hogy ez végül össze is jött. Nagyon jól összekovácsolódtunk a végére, úgy érzem.

Te mit tanultál a táborozóktól, ha volt ilyen?

Rengeteget tanultam tőlük. Hogy mennyire érdekes emberek, mennyire megvan a maguk problémája. Megtanultam tőlük igazán élvezni és szeretni, amit csinálok, elképesztő érzés volt látni a fejlődésüket, hogy alig két hét alatt mekkora utat jártunk be az anyag segítségével, amivel dolgoztunk. Megtapasztaltam általuk, hogy mekkora ereje van egy csapatnak, függetlenül a koruktól. Megtanultam tőlük, hogy hogy lehet kiállni egymásért, vagy hogy hogyan lehet adott esetben nagyobb kríziseket kezelni.

Előfordultak megoldhatatlannak látszó szituációk?

Az utolsó előtti napon történt egy kis összeborulás, amikor szétesett a csapat. Egy sajnálatos esemény zavarta meg az addigi kohéziót, és teljesen tanácstalan voltam a tekintetben, hogy ilyenkor mit is kell vagy mit lehet csinálni. Mikor szemben állok huszonkét tizenéves gyerekkel, és nekem kell eldöntenem, hogy akkor most lefújjuk-e az esti előadást, vagy sem – bárhogy is nézem, ha visszagondolok rá, abszolút megoldhatatlannak tűnt, és nagyon sokat tanultam belőle. S végül, azt hiszem, megoldottuk. De nem volt könnyű, ma is nehezen gondolok vissza rá, rövid szakmai pályafutásom egyik legnehezebb napja volt, mert ráadásul az utolsó napokra egyedül maradtam a srácokkal, így még csak támaszkodni se tudtam a tanárkollégákra. Szerencsére a táborvezetők nagyon készségesen segítettek, amiért a mai napig hálás vagyok.

Hányan és kik voltak, akik ezt a szekciót választották?

Huszonketten voltak, 13–17 éves táborozók. Nyitott, kedves, befogadó társaság, nagyon szeretni valóak voltak, és nagyon jó volt velük dolgozni.

Mondj véleményt általában a táborról: összességében pozitív élménycsomaggal utaztál haza a tábor végeztével?

Igen. Feltöltődtem, nagyon jó embereket ismertem meg, nemcsak a mi szekciónkba járó táborozókat, hanem táboroztatókat is. Szerettem, hogy azt éreztem, biztonságban vagyok, mert minden megvan, ami kellhet, nem volt olyan probléma, amit ne tudtunk volna megoldani, nem volt olyan kellék, amit ne tudtunk volna beszerezni. Remekül éreztem magam, egy furcsa és fárasztó tanév után igazi felüdülés volt ez a két hét a nyárból.

Milyen tervek szólnak a következő nyárról?

Új emberek, ami a tanárokat illeti, és új előadás fog készülni, amiről még nem árulnék el részleteket. A tavalyi évből kiindulva amúgy is az a tapasztalatom, hogy tervezünk valamit, de aztán úgyis a szekció tagjai fogják formálni azt, hogy pontosan mit és hogyan fogunk csinálni. Szeretném, hogy idén is annyira jó élmény legyen a színházi szekció résztvevőinek a tábor, mint az előző évben, hogy tudjunk tanulni egymástól, és össze tudjunk hozni valami ütőset.

Kiket vár a színházi tábor?

13–17 év közötti fiatalokat, akik szeretnék magukat kipróbálni a színpadon. Nem is színészeket keresünk, inkább alkotótársakat, akik nyitottak, őszinték, és szeretnének közösségben dolgozni, szeretnék megtapasztalni, hogy készül egy előadás. Legyenek kíváncsiak egymásra és magukra, legyenek kérdéseik és legyen bennük közlésvágy. Mi segíteni tudunk formába önteni, amiket mondani szeretnél.

Tanács vagy instrukció tőled nekik…

Ne késsetek a próbákról, lécci!

Interjú Berencsy Martinnal, a PT színházitábor-oktatójával
Igazam volt a kapuátmászásokkor hajnalban

LEGFRISSEBB

KAPCSOLÓDÓ